Az őszi reggel csípős hidegére
folyékony aranyként ömlik rá a Nap;
dermedt ágakon csöndben araszolva
hulló falevélbe életet harap.
Csókja, akár a méz - fa kérgén csurran,
hogy áldó melegét a föld igya be.
Lágy takaróként ül meg az avaron,
majd felkapja a szél, s elszalad vele.
Fut, fut a szél, elébe megy a télnek,
zordon holnapokba fényt lopni indul.
s míg hóna alatt jókat kacag a Nap,
Délen a világ épp virágba borul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése