Hallgatag kőfal

Napok óta építkezik bennem a csend.
Ahogy káoszon egyszer úrrá lesz a rend,
úgy simulnak egymásra a szótlan napok.
Ma még csak hallgatag kőfal vagyok,
önmagába fordult, tűnődő menedék.

Tégláról téglára rakom össze magam.
Sűrű a habarcs, ezer gondolat fogan,
amíg agyam falán dolgozik a véső.
Ablakokat vágok, talán még nem késő -
kalyibának, várnak egyaránt kell a fény.

Odakint ősz van, hűvös napokra ébredek.
Fejemben drótként feszülnek az idegek,
ahogy önmagamnak ácsolom a tetőt.
Mélázom életem cserepei között,
s már tudom, hiába tépi őket a szél.

Voltak telek, emlékük ma is megtalál.
A mestergerenda konokul ellenáll,
s az alapban sem tesz kárt semmilyen vihar.
Falaim előtt heggyé nőhet az avar,
odabent tűz pattog, s lángja az égig ér.