Elnémultam ismét - béklyóba ver
a szárnyaszegett, vergődő gondolat.
Elmém vajúdva szüli meg a szót...
világra jön, s már nem több mint áldozat.
Éhes keselyűként csapok le rá,
cafatokká tépve saját magzatom.
Lerágom róla csontig a betűt,
nincsen szívemben iránta szánalom.
Szökevény szavaim nyomában
járva úrrá lesz rajtam a rettegés:
egy nap a vers mindörökre elhagy...
s tollam kínjában az asztallapba vés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése