Nem mind arany, talán nem is fénylik,
és oly kevés az a három dobogó.
Nem mindenki jut el a vágyott célig,
hisz ahány nemzet, annyi lobogó.
Kis Magyarország, hatalmas szívek,
oly sokan álmodják az öt karikát,
a vágyak itt is pont az égig érnek,
s felébredve csak páran élik át.
Ott állnak a ringben vagy a páston,
a rajtnál, a pályán, az ugrókövön,
de hogy az az ábránd valóra váljon,
az egész életük visszaköszön:
a hajnali busz, a lemondások,
hogy szakad az ínszalag, törik a csont,
sikerre bukás, hegycsúcs és az árok,
és bent a hangok: engedd el, bolond!
S csak gyűrődnek egymásra az évek,
a csúcs egyszerre van távol és közel,
de a fájdalmak máris elenyésznek,
ahogy a láng az ég felé szökell.
Arannyal festik meg az álmukat,
s éremmel vagy anélkül, mind bajnokok,
hisz járhattak volna másik száz utat,
de értünk hagytak nekünk lábnyomot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése