Kitakart szív

A gyöngéd nyári esték nyugalmához
nincsen semmi fogható.
Talán csak egy forró fürdő
hideg, november végi nap után,
vagy mikor egy váratlanul jött
kedvességtől csak állsz bután,
furcsa, befelé forduló mosollyal az ajkadon.
Mint ma este, mikor a Hold itt ül
a kert fölött, szinte a vállamon,
és Naptól elcsent fénye
kitakarta kicsit nekem a szívedet.
 
Azt mondtad – és tekinteted egy pillanatra
újra kifényesedett –, hogy végtelen hála,
amit érzel, és kapaszkodtál kezembe
azzal a két, egykor erős, férfias kézzel,
de mintha csak gyermekem volnál,
apró és törékeny…
És elfutotta arcomat a szégyen,
mert tudom, milyen kevés a türelem bennem,
hogy hányszor kéne jobbnak, erősebbnek
lennem, s hogy te ugyanezt tennéd,
csak nálamnál ezerszer, százezerszer jobban,
jobb lennél, mint én valaha is…,
amilyen jó én sohase voltam.
 
De augusztus van, egy csillag épp
az elmúlásba lobban,
s szavaid nyomán a béke úgy hullik rám,
mint költőre az ihlet hosszú
és rímsivár hónapok után.