Gyönge vagyok, mint fű a hó alatt,
még a láz sem ütött bennem tanyát.
Az ég Keleten épphogy felhasadt,
szertefröcskölve hegynyi aranyát,
én mégis csupán heverni vágyom,
négy szűk fal közé száműzve magam,
s csak várom, hogy elnyomjon az álom,
mély, fekete és gondolattalan.
Tán bennem érik a félkész tavasz,
tán azt vajúdja erőtlen testem,
s míg a tél belőlem kioldalaz,
csak fekszem itt szürkén, tehetetlen.
De aznap, mikor mennek a fagyok,
és utolsót zihál a február,
a napfény is majd belőlem ragyog,
hisz a kikelet hozzám hazajár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése