Kifeszített fehér vászon itt a csend,
alatta a Holt-Körös engedelmes vize.
Míg fest a nyár, az elme elmereng:
hogyha van éden, annak itt kell lennie.
Kerülném a vézna közhelyeket,
hogy ring a sás és ladik koppan a stégnek,
hogy egy vércsepár épp összeveszett,
de rajzolni lehetne a békességet,
hogy olyan a táj, mintha aludna,
s a hőség tetoválná rá az álmokat,
hogy a folyó zölden borul virágba,
s a szemközti nádasba gólya látogat.
Mégis írom, mit előttem százan,
hiszen errefelé őshonos a béke,
oly könnyű hinni bármi’ csodában,
hol az ég földre száll, s a föld föl az égre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése