... Te már nem láthattad,
mikor hullani kezdett a hó
az éjbe fordult Bükk fölött.
Míg aludtál, az a rég várt
békesség a lelkembe költözött,
miközben odakint lassan
újra fehérbe bújt a táj.
Most valahogy mégse fáj
ez az elfuserált március.
Hisz' egymásra találtunk újra:
szívre a szív és húsra a hús.
S odakint hiába sír a bús
tavasz, ha testünk úgy kér,
mint kapkodó kamasz,
ki azt hiszi, az idő csak
tőle lopja az édes perceket.
Hosszan néztelek. Mintha
szemembe akartalak volna zárni,
hogy ott örökre elrejtselek.
Hisz' látod, előlem még a
a kikelet is megszökött.
A Hámori-tó jege hangosan
felnyögött, ahogy a tél
súlyos teste újra rászakadt.
Álmodban megborzongtál,
s hogy meg ne fázz, kedves,
szempillám lágyan,
észrevétlen betakart.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése