Magamhoz ölelem az áldó napfényt,
mint aranyló kévét a marokszedő,
kinek fáradt hátán kacagva gurul
a rakoncátlan, csúfondáros idő.
Eső verte földszagot hordoz a szél,
s akár könnyű kendőt, hajamba köti,
felpántlikázza nyárba vágyó szívem,
fölkapja, s nevetve magával viszi.
Hullt virágszirmok közt futnék utána,
de a rámfonódott tavasz visszatart,
s én két évszak közé szorultan várom
az első igazi nyári zivatart.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése