Talán ha most székem mögé lépve
lüktető halántékomat hűs kezedbe fognád,
s fáradt fejemet széles mellkasodra vonnád,
hagynám, hogy kimasszírozd belőlem
az elgyengült nap meggyötört perceit.
Így csak hunyt szemmel gondollak ide,
idézlek meg sóváran a közelembe,
s már érzem erős kezed lágy érintését
homlokom megfeszült bőrén siklani.
Hallani, ahogy odabenn csörömpölve
törnek össze a mának dirib-darabjai.
Rámtelepszik a csönd, csak a gép zúg
az íróasztalon, s a falon az óramutató
múlatja az elketyegő, roskatag időt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése