Bújócska

 
Hiányzol. Ezt nem tudom
egyszerűbben mondani.
Mint mikor útnak indulsz,
de megállít valami.
 
Tűnődöm, mit felejtettem,
kulcs, mobil a zsebemben,
csak toporgok mégis a
kint és bent közt rekedten.
.
Aztán egyik lábamat
teszem a másik elé,
telik a nap, s felhő nő
a hiányérzet fölé,
 
s betakarja szívemet
a puha, sötét árnyék.
De csupán bújócska ez,
buta, kicsinyes játék,
 
mit maradék létemben
a nélküledben játszom,
hogy, mi darabokra hullt,
mégis egésznek látsszon.

Téli menyegző

 
Csipke kertben csipke fák,
viruló menyasszonykák,
pártában van utca, tér,
lakodalmat ül a tél.
 
Hajnalig tartott a tánc,
szűz hópaplan, semmi ránc,
alszik a táj, hó és csönd,
földre szállt az odafönt.

Megvirrad

Sose lesz könnyebb,
engedd a könnyed,
szaladjon,
 
ha összetörtek,
engedd a szíved,
szakadjon.
 
A hiány átjár,
rosszabb a vártnál,
végtelen,
 
hiába szállnál,
minden oly sivár,
fénytelen.
 
Hallgasd a csöndet,
hogy csörömpölnek
sóhajok,
 
sokan körötted,
mégis gyötörnek
tegnapok.
 
Emléke fölött,
holló körözött,
s kibírtad,
 
sírd el a jövőt,
az el nem jövőt,
s megvirrad.

Porcelánlakodalom

Egy húszéves rózsacsokor,

se illata, se színe már,

e nap emlékedhez sodor:

kis esküvő, pezsgőspohár.

 

Két húszéves, fényes igen,

körben család és barátok,

csöpp ötévesünk édesen

és szájtátva nézett ránk ott.

 

Húsz év - mondd, hová lett vajon?

S hogy ünneplek most nélküled?

Húszéves csokor a polcomon,

megfakult emlék-szédület.

 

Rád gondolok -  s az életre.

Arra mondtunk igent aznap.

Az a nap mára dérlepte,

s tort ülnek rajta a varjak.

 

Bár te angyalokkal játszol,

s halott rózsáim feketék,

a szívem húsz évet gyászol,

én ma is igent mondanék.

Észrevétlen

Őszre készültem, s a tél fogadott,

mikor ajtómon hanyagul kiléptem,

s magamra kapva a ködkabátot,

elbújtam a szürkeség vizében. 

Rám szitálta kedvét a november, 

eltűntem, míg a sarokig értem.

Nem látott senki, úgy indultam el,

akár az ősz, olyan észrevétlen.

Mondják, éjjel sarki fény derengett,

tán ez okozta álmatlan álmom,

most léptem se veri fel a csendet,

míg ködbe ájult utamat járom.

Csak bolyongok, mint késői levél,

álmosan hullok bele a télbe,

de közben hallom, ahogy földet ér

végre bennem egy vers csörömpölve.

Emléked telében

Ma két éve, hogy megírtam a búcsúversed,

immár hétszázharmincegy napomból hiányzol.

Elvitted magaddal belőlem a szerelmet.

Nyár van, és szívemet belepi egy hózápor.

Negyven

Összeállt a puzzle, negyven év az asztalon,

negyvenórákban mérve rács ez vagy keret?

Hiszem, hogy az élet egyszeri alkalom.

Nyakon ragadom, mert tettem már eleget.

Nekem kinyílik, ami neked bezárul,

nekem kezdődik, ami nálad véget ér,

előre nézek, lehet bármi leghátul,

tág ez a világ, s annyi minden belefér.

Engem tanítottak "unatkozni" régen,

feltalálom magamat, nem kell itiner,

nem aggaszt a négy fal se nyáron, se télen,

hogyha bennem nap süt és veréb csivitel.

Neked bezárul, ami nekem kinyílik,

neked az a vég, mi énnekem a kezdet,

lehet bármi hátul, én előre nézek,

te épp befejezed, én meg belekezdek.

Van még tervem elég, kábé negyven évre,

ne aggódj miattam, valahogy elleszek,

hosszú egy nap, van eleje, közepe, vége,

és még nem írtam meg a legjobb versemet.