Magány-ügy

Érintésed hiánya úgy
feszül rám, mint kígyóra
fénylő, pikkelyes bőre.
Számat véresre harapva,
néma kiáltásba fúlva
szabadulnék belőle.
De hiába folylak körbe,
fonódom rád vágyba tekeredve,
csak sziszegsz rám, szóra sem
nyitva büszke ívű szádat.
Fuldokolva tépem magamról
a  hiábavaló vágyat,
hisz akár edzett üveg,
oly rideg a hátad,
s közönyöd áttetsző faláról
gyöngédségem újra és újra
a mélybe hull.
Minden nappal halkul bennem
a tűz izzó ropogása.
Megdermeszt a csönd, mint
hegyoldalt a kihűlt láva -
és én hiába hívlak,
hogy megments végre,
magányomban rám találva.