Nem őrzök sebeket

 

Én nem dédelgetem sérelmeimet,
a kicsinyes viták futhatnak szabadon.
Nem ringatom őket, mint a gyermeket,
és nem rágódom félreértett szavakon.
 
Mert egy apróság is felnőhet bennem,
megölhet bent mindent, mi múltamból szép,
és akár a rák, megeszi a lelkem -
így hát elengedem a hiúság kezét,
 
s nem viszem magammal, hagyom, hadd menjen,
nem cipelek haragos, fölényes gőgöt,
nem dajkálok mérgeket a szívemen.
Sebeket nem, csupán kötéseket őrzök.

Amikor megöregszem

 
Megbocsátom neked én, hogy elhagytál,
megbocsátom neked azt, hogy nem vagy már,
megbocsátom én a hűtlenségedet,
hogy tán éppen két szép angyal szeretget.
 
Megbocsátom neked én a magányom,
hogy nem fontos semmi már e világon,
megbocsátom azt, hogy nem vagy már társam,
hogy mást ígértél, s azt hiába vártam.
 
De nem bocsátom meg, hogy nem jössz velem,
s nem leszel itt, amikor megöregszem,
hogy együtt nem leszünk a „két kisöreg”,
kit megmosolyognak majd az emberek.
 
Nem bocsátom meg, hogy hófehér hajam
nem te fésülöd, ha csupa kócba van,
és ha botladozom majd, te nem leszel ott,
nem te adsz kezembe faragott botot,
 
nem etetsz, nem itatsz, ha gyönge leszek,
nem lesz hűs kezed, ha homlokom meleg,
nem bocsátom meg azt, hogy nem jössz velem,
s nem leszel itt, amikor megöregszem.

Rekviem

Megkerülte a Föld a Napot,
felfalták egymást a hónapok,
őszre tél lett, s most megint nyár van,
s a világ nem áll talpig gyászban.
 
Csak úgy folyt tovább a létezés,
nélküled is ébredt a Nap és
az alkony se maradt el soha...
Hogy voltál, csak bennem van nyoma.
 
Csak ábránd, hogy számontartanak,
lehetsz jó vagy akár rongy alak,
hogy lesz-e, ki emlékezik rád,
rejtély. S tudd, hogy nem a te hibád.
 
Mert a világnak tényleg mindegy,
hány lélek érkezik, s mennyi megy.
Súlytalanok vagyunk, hópihék.
Nem tart értünk senki gyászmisét.
 
Egy nap majd tanúja sem marad,
hogy voltunk e kicsiny ég alatt,
ezért örök rekviemképpen
emlékedet rímekre tépem.