Kapd el

Csak élni kell, őszinte örömmel,
szeretni kell, amíg csak lehet,
átadni magad, hogyha megölel,
játszani, akár egy kisgyerek.
 
Tizenkilencre is lapot húzni,
aki halogat, az sose nyer,
megélni, a holnapra fütyülni,
lehet, az többé sose jön el.
 
Ma kell ott lenni, ma kell megtenni,
utazni, hová visz a lábad,
ami rossz, azt örökre feledni,
és vonatból nézni a tájat.
 
Nevetni magunkon, hogyha úgy van,
vagy kiröhögni az életet,
benne kell lenni a pillanatban,
mert nem elég csak a képzelet.
 
A sors egy igazi szemétláda,
és Isten is sokszor félrenéz.
Ha ma nem, holnap már tán hiába.
Kapd el, mielőtt még elenyész.

Elvonul

Viharfelhőn üldögélek,
nézem a várost alattam.
Idefent sok tiszta lélek,
mi rossz, azt odalent hagytam.
 
Összepacsizok a Nappal,
hagyom még játszani kicsit,
egy szélkölyök körbenyargal,
odébb meg nyílik a zsilip,
 
és ömleni kezd az eső,
az utca futásnak ered,
piros lesz minden háztető,
és örülök, mint egy gyerek,
 
hisz nyílnak a színes ernyők,
egyszerre szép lesz a város,
foszlik a szürke, a fáradt,
a zápor mindenkit átmos.
 
Gondokat sodor el a szél,
bánatot old a fergeteg,
vállamon angyal üldögél,
akivel összenevetek,
 
hiszen az élet rendbe' van,
tényleg kék odafent az ég.
Már nem félek a viharban.
Elvonul - s ez több, mint elég.

Talán képtelenség

 
Talán nem írok többé verseket,
talán majd nem gondolok többé rád,
talán az összes szavam elveszett,
talán nálad van már mind odaát.
 
Talán elhiszem, hogy lapos a Föld,
talán én is konteókat gyártok,
talán a kék fű felett az ég zöld,
talán csupán egy hologram vagyok.
 
Talán képtelenség ez az élet,
talán könnyekből van az óceán,
talán a Holdra is van egy bérlet,
talán te szerethettél igazán.
 
Talán egy nap majd elfelejtelek,
talán holnap lesz a tegnapelőtt,
talán nem számolom a heteket,
talán nem veszek többé levegőt.