Requiem

Nem búcsúzom, mert nem tudok,

most nem állnak össze a szavak,

nélküled vézna koldusok,

kik szájpadlásomon alszanak.

Széthullottam darabokra,

s a rímek habarcsa nem elég.

Nincs most, ami összerakna...

Milyen igaz szó a fele/ség.

Többé már semmi nem egész,

csak mozaik, puszta töredék.

Az élet precíz szívsebész,

kimetszette épp a közepét.

S most így félszívvel küszködöm,

hogy valahogy elengedjelek.

Kicsorbult arc a tükrömön...

A reggelek rádébresztenek.

Kötéltánc

Percre perc és órára óra,

beájul a nyár a kórházfolyosóra,

bennem mégis tanyát ver a tél,

kezemben a kezed dermedt falevél.

 

Szemhéjad brokátját rám csukod,

lelkedben olvasnék, de így nem tudok,

csak hánykolódom a sötétben,

s táncolunk egy kifeszített kötélen.

 

Add a kezed, zuhanok veled,

ugorjunk le együtt, csak adj egy jelet!

Percre perc és órára óra...

Ha nem akarod, én nem hozom szóba.

 

Csak súgom, hogy halld is, de mégse,

vagy minden harangot verjenek félre,

mert beleroppan már az elme,

hogy nincs fölötted az égnek kegyelme.

Legyen úgy

Legyen úgy, ahogy szeretnéd.
Nem kell ide a szentbeszéd,
látom hunyt szemeden is át
az élet színét-fonákját.

Legyen úgy, ahogy neked jó,
legyen az ég egy tiszta tó,
gyöngéd és hűvös, mint e kéz,
ki mint gyermeket, úgy becéz.

Lám, mosolyogsz, vagy úgy hiszem,
úgyse tudhatja senki sem,
mire gondolsz, fáj-e bármi,
egy szóra, egy jelre várni.

Ahogy lenni kell, úgy legyen,
köztünk mi van, az végtelen.
Ha mész, egy részem elviszed,
s neked adom a szebbiket.

Elég

Ha tudnám, ha legalább érezném,
akarsz-e még élni, csak túl nehéz,
vagy elengedted már, mi ideköt,
de nem vagy ma még indulásra kész.

Ha rám nyitnád megtört tekinteted,
hogyha csöndedből olvasni tudnék,
az Istennel perelnék helyetted,
hogy elég legyen. Legyen már elég!

Sejtenként lop el mellőlem a sors,
míg párnád igazítom, megrabol.
S bár tudom, te fekszel itt, úgy hiszem,
ez mással, máskor történik, valahol.

Hatalom

Nehezen lélegzik, mint akinek
hófelhők lepték el a mellkasát,
s hiába viszem két tenyeremben
neki a Napot, nem engedi át.
 
Elszántan, némán szoktatja magát
egy új, mégis ismerős közeghez,
csak eltűri szívós törődésem,
ami oly rég az ágyához szögez.
 
Befelé néz, szemét se nyitja rám,
egyre hívják a tornyos fellegek,
s én bőre alól, csontjai közül,
tépek ki még belőle verseket.

Jégeső

Nagy folyó voltál, sodró,

szilajul hömpölygő, vad ár.

Mára ér, apró patak,

akár, ha nem is te volnál.

 

Láng voltál, izzó máglya,

futótűz, kiolthatatlan.

Most hamvadásod nézem,

és hogy bő lett rád a paplan.

 

Fa voltál, tölgy, örökzöld,

büszke kőris, mamutfenyő.

Hervadásod látványa

szívemet verő jégeső.

Késői bánat

 

Ez is csak egy vasárnap,

huszonnégy röpke óra.

De bárcsak az időnek

is olyan szárnya volna,

 

mint angyallá változott

emlék-édesanyámnak,

hogy visszahozza nekem

a májusi varázslat.

 

És lenne, ahogy régen,

még a rossz álom előtt,

hogy elmondjam, elsírjam,

mennyire szerettem őt,

 

hiszen nem tudja ma sem,

mert mi féltünk szeretni,

s már hiába ölelném,

a messzeség elrejti.

 

Ez is csak egy vasárnap,

ezernégyszáznegyven perc.

Késő a bánat, ha már

csak egy angyalt szerethetsz.