Időtlen

Kedves, ugye odaát
időtlen a túlvilág?
Nincsen naptár, nincs óra,
hogy ne érezd, mióta
vagy tőlem olyan messze,
ott nincs reggel, nincs este,
és nem fájnak a percek,
amik nélkülem telnek.
 
Mert épp fél éve van már,
hogy így magamra hagytál,
hat hónapja nélküled,
de mégis veled ébredek.
E száznyolcvanhárom nap
nem fájhat egy angyalnak,
mert hiszem, hogy odaát
időtlen a túlvilág.

Jelzőfények

Fényeket gyűjtök és gyújtok egyre,

hogy rám találj majd a Legszebb Este,

és elhiggyem egy rövidke percre,

hogy angyal szállt az ünnepemre.

Otthonom vagy

 Itt minden hiányoddal tele,
itt téged idéznek a tárgyak,
itt megvesz az Isten hidege,
itt folyton körülvesz a bánat,

itt a csendek pengeélesek,
itt a vasárnapok is fájnak,
itt a nélküledre ébredek...
Gyűlölnöm kéne ezt a házat.

Itt mégis rólad mesél minden,
itt emlékek bontanak szárnyat,
itt érezlek a sejtjeimben,
itt még felsejlenek a vágyak,

itt hallani a nevetésed,
itt ha akarlak, így is látlak,
itt egyedül is veled élek...
Otthonom vagy, s lelke e háznak.

Fényterápia

 

Sáros eső nyomai az ablakon.

Mégis, ahogy áttűz az őszi Nap,

arcomat a sárga fénybe fordítom,

ami gyöngéden szemhéjon harap.

 

Aztán simogatja az orrom nyergét,

homlokomból gyomlálja a ráncot,

és felbukkan sok régi-régi emlék...

Talán az sem, lehet, hogy csak álmok.

 

Hagyom magam, mozdulatlan maradok

e furcsán érzéki pillanatban.

Lám, belém bolondítottam a Napot,

hogy kezed hiányát elfogadjam.

Elmondhatatlan

 

Van, ami elmondhatatlan,

könnyekkel kisírhatatlan,

ép ésszel felfoghatatlan

kapocs, mi megbonthatatlan,

magány a sokadalomban,

illat egy ruhadarabban,

viharvert szív, lakhatatlan,

néma csönd a hangzavarban,

utazás átláthatatlan,

vége nincs alagutakban,

szavakkal leírhatatlan

hiány, mi feloldhatatlan.

Gyászliliom

Milyen kevés szó van a gyászra,

ami voltaképpen érthető:

akkor nem fontosak a szavak,

mikor lelked csöndes temető.

 

Hiszen minden, amit mondanál,

csak gyorsan hervadó liliom,

mert reméled, hogy hazatalál

a földre hullajtott szirmokon,

 

kit elrabolt a végtelen ég,

és magába húzott a végzet,

hogy ajtódon majd újra belép,

s egy kicsit megfedded, hogy késett.

 

A talpára ragadt szirmokat

összegyűjtöd a tenyeredbe,

és míg elfújod, a pillanat

csöpp békét szitál a szívedre.

Minden reggel elfeledlek

Minden este elsiratlak újra,
újra és újra, apró, félperces,
görcsös kis zokogásokba fúlva,
ahogy üveg mögé zárt, nem múló
mosolyodat látom.

A valóság acélbetétes bakanccsal
gyalogol át a csönd verte házon.
Tán ezért alszom rosszul éjjelente,
s ezért nincs álmom se, hiszen már
te nem lehetsz benne.

S minden reggel újra elfeledlek,
a nyolc órák föléd kerekednek,
míg haza nem érek – tik-tak, tik-tak.
A valóság rám rúgja az ajtót.
S újra elsiratlak.