Szőnyegen innen és túl

 

Már tettél eleget az asztalra,
és taknyos kölyök se vagy már régen,
mégis örökösen számonkérnek,
ne gondolkozz, te csak állj sorba szépen.

 

S eljön az a kor, mikor nem akarsz
többé már a szőnyeg szélén állni,
mikor már nem engeded magadnak
hogy erőből, pozícióból bárki…

 

De hülyén hallgatsz és meghunyászkodsz,
mert hát, abban a korban vagy tényleg,
és akkor megírod egy béna versben,
végül is az önérzet a lényeg.

Útiterv

Elérkezettnek látom az időt,
hogy szabira menjek, úgy egy hónapra
az életemből. Vagy kettőre.
Bédekker se kéne,
csupán egy jegy, csak oda, egy főre -
a hazaút tervezése ráér.
Hogy mi a terv? Mit a gondolatom átér.

Ott vannak példának okáér’ a Segond Szigetek,
ahol egy hetet pont ellehetek,
mielőtt átugrom az Oldjátok Meg Nélkülem
kies vidékére, olyan két hétre.
Aztán jöhetne Nem Vagyok Cseléd városa,
rögtön Ápolónő Se Akartam Lenni falu mellett.
Ezeken is eltöltenék egy-egy hetet.
Még meglátogatnám Anyád Vagyok, Fiam,
Nem A Haverod tartományt,
aztán csak mennék toronyiránt,
mert azt mondják, Engedd Ki A Gőzt városa
épp arra van.

Aztán, ha cipőm elkopott,
s szívemet is elhagyták a gondok,
mielőtt elunnám magam,
visszatérnék, hogy ne legyek
ilyen szörnyen haszontalan.

Szent Iván hava

Tán nem is létezik annál nagyobb

nyugalom, mikor a teraszcsendben

szószátyár verebek fecsegését

hallgatom, meg ahogy a szél oda

és vissza pergeti az ölembe

bágyadt regény sustorgó lapjait.

Angyal szállhatott el, ő hagyhatta

itt nekem ezt a rég vágyott békét,

ami úgy terül el köröttem, mint

céltalan, friss vándor előtt a még

érintetlen térkép a véletlen

és az oly mindegy távlataival.

A nyár varázsol, megrészegít, mint

egy bájital. A kert ring a szőke,

reggeli fényben, és a felhőtlen,

kapri égen a Nap kötéltáncot

járva kábán szédeleg a lába

alól illanó kondenzcsík felett.

Hová a könny kacagni jár

Korán volt még. Az ágy szélén ültünk,

s épp azon tűnődtem, mi lehet még,

mi nem történt meg veled és velem,

hogy a hosszú, együtt töltött évek alatt

mi az, ami valahol valamiért elmaradt.

Álmodtam – mondtad. S mesélni kezdtél.

Hallottam, hogy odakint feltámad a szél,

és jó volt még nem elkezdeni a napot,

csak nézni, mint nyújtóznak az álomgyűrött,

félig lerúgott paplanok.

Mentetek, mondtad, s említettél valami

rokont, hogy valahová mentetek.

És – kérdeztem -, hogyan tovább?

Nincsen tovább. Csak mentünk.

Aztán? Csak ennyi?

Igen. De olyan szépen tudtam menni.

Az idő mintha megtorpant volna egy pillanatra,

elcsuklott a hangod, és sírni kezdtél olyan furcsa,

szokatlanul magas regiszteren.

Én átöleltelek nagyhirtelen,

s arcunkon közös barázdát nyitott a sós,

folyékony fájdalom.

És csak csorgott, csorgott le a nyakadon

és az államon megállíthatatlanul,

s akár az eső, ami nedves betonra hull,

meztelen talpunk alatt tócsává dagadt.

A parketta elfuserált tengerként

hullámzott a sarokban, a tolószék alatt,

s arra gondoltam, voltaképpen mennyit,

és milyen nagyokat is nevettünk együtt

mi már, s hová a könny kacagni jár,

ott olykor a sírásnak is rendelt ideje van.

Lóci verset ír – Szabó Lőrinc inverz

Fürkészni indultam a kertet.

Fáit jól eszembe véstem,

s kifigyeltem harsány bokrait,

a nyúl miatt voltaképpen,

hogy hová rejti majd a hímest.

S hogy négykézláb kúsztam-másztam,

kezem elakadt egy aprócska,

gyönge madárfiókában.

Nem élt már, így hát elsirattam,

s kérdőre vontam az Istent.

Hogy nem felelt, apámhoz mentem,

ki könyökölt félrebillent

fejjel egy üres papír fölött,

és szavalni kezdtem hadarva:

- „Az életet adja, adja,
egyszerre csak abbahagyja.” -

Látva, nem érti, magyaráztam:

- Apu, verset írtam, mint Te! -

Szemüvegét szépre törölve

e kritikát elém tette:

- Hát, a címe? És nem kevéske?

Elférne ott néhány rím még.-

Ó, de hát, csak most lettem költő,

s máris itt a rímirigység.

- És kiről szól ez? – tette a butát,

s én megszántam, hogy ma se írt,

s hogy öntudatlan simogatta

az árva, hófehér papírt.

- Apu, most megyek ki játszani!

- Na menj csak – felelt zavartan.

Ő még elkapott és megcsókolt.

- Te csak írj! – és elszaladtam.

Kutya örökbe

Vegyél egy kutyát. Vagy fogadj örökbe.
Egy vánnyadt keverék is megteszi,
vagy egy poszttraumatikus harci eb,
ki hű hallgatóságát keresi
egy megértő és néma kutyacsajban,
vagy csak lepisili épp a bokád,
vagy mint egy árnyék, nyomodba szegődik,
csak az a fontos, hogy legyen kutyád.
Lehet sötét, mint a sátán kutyája,
csak foga virítson, akár a hó.
Akárhogy számolom az egyszeregyet:
kutya nélkül rossz, kutyával meg jó.

Mert nyár jön mindjárt, hülye hőség,
mi lesz veled, ha nincs ebed?
Ki bújik melléd az árnyékban,
veled a nyárban ki gebed?
Ki ébreszt hajnali kettőkor,
(a Hold talán épp teli)?
Ki dugja fejét tenyeredbe,
mert a simit megérdemli?
Ki ugatja a láthatatlant,
bárakárkitől ki véd meg?
Ki néz még rád úgy rajta kívül,
vagy úgy ki imád még téged?

Legyen egy kutyád. Míg békén olvasol,
puhán lábfejedre ejti fejét,
vagy ha elmélyülten épp egy verset írsz,
rímeidet ő nem zilálja szét.
Tekintetében bármikor elveszhetsz,
örömödben társ, bánatodra ír.
Tanulj tőle szeretni és csak adni,
kettőtök helyett is mindent kibír.
*
(Kiss Judit Ágnes: Macska télire c. versének átirata)

Sovány vigasz

Sokadik éve nem viszek virágot,

mert nincs hová és mert nincs kinek.

Nem hozták vissza őt a miatyánkok.

Szeretik ott fent az égiek.

Az esthajnalcsillag köt neki csokrot,

s helyettem a Hold öleli át.

Vigasztalódik az anyátlan kifosztott:

gazdagabb vele az odaát.