Kifogyott tintapatron a hajnal,
ahogy a vak-feketéből feldereng.
Mélyen az ébredő tájban kancsal
vályogház, benne mélán ásít a rend.
Pók költözik sarokból sarokba,
ökörnyálas űrséta a huzatban.
Spaletta nyög a nyarat siratva,
amíg a Nap a láthatárra lobban.
Mint szorgalmas őrlőfog, az idő
az életet csak apránként rágja szét,
s a viskó, e szelíd múlt-temető,
őrzi a régiek emlékezetét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése