Hallottam ma reggel zokogni a fákat,
hozzám hajolva kértek vigasztalást.
Úgy feszült tar testükön a konok bánat,
mint elrongyolódott, ónszürke palást.
A tavasz már a fagy lába előtt térdel,
esdekel, mint holmi betolakodó.
Hiába pörölök mindegyre a téllel,
kacagva hullik a szívemre a hó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése