A köd

Köd borítja a hajnali várost,
tompa morajjá csitítva
az utcák ébredő zaját.
A parkban még alszik egy hamuszín
lódenkabát - két ujja közt
vánkosról álmodik a nyomor.
Körötte loncsos kutya kóborol -
mint ki szagot fogott, úgy
vizslatja a hortyogót.
A magány szagát vitte felé a szél,
s ezt a sűrű, hidegkék ködöt,
mi a házak közé költözött,
hogy elrejtse a valóság
fájón lüktető sebeit.
Valahol egy mentő felvisít,
s a virradat rózsaszínje
apránként éket hasít a
tavaszi légbe. Oszlik a köd,
ébred a parkok népe,
s a lódenkabát csöndben
ingujjra vetkezik.