A medve testű tél

Meleg van hajnali barlangomban,
medve-kedvre ébreszt a rideg november.
Szemhéjam téli álomra koppan,
alig kel, máris kibicsaklik a reggel.
 
Az ablak mögött grizzly-szürke köd
falja fel a várost, az utcát, a kertet,
mi szép az őszből, mára megszökött,
s a ragadozó tél mély álomba kerget.
 
Lomha szívem is aludni térne,
akár csupor méz, sűrül odabent a vér,
s karmos lábbal pitvaromba lépve,
a medve testű évszak bebocsátást kér.

A veszteség verse

Immár hat esztendőnyi hiány lobban el,
s rég kihűlt szívét nem ébreszti meg a mécses.
Anyám végsóhajára semmi nem rímel,
a veszteség versében minden szó sekélyes.
 
Mikor a nincs a halál szinonimája,
akkor a nyelv szépsége csak úri cifraság,
olyankor a szó se vágyik semmi másra,
csupán elveszni a ködben, mint a téli fák.

Ostromállapot

Nem akarok megöregedni.
Persze, így van ezzel mindenki,
nemre való tekintet nélkül.
Egy férfi talán szeretőhöz menekül,
azt gondolva, hogy a másutt összegyűrt
lepedőn kevésbé tűnnek fel
az arcán láncba rendeződött ráncok.
Vagy valami konditerembe jár,
s a tükörben hétről hétre figyeli,
egykor volt izmai miként járnak
kissé bicebóca táncot.

De mi legyen a nő menedéke?
A múló időt ő hogyan csalja lépre?

Mert a nő, túl egy bizonyos koron,
ha végignéz a testén lezajlott ostromállapoton,
és elgondolja, milyen is volt egykoron…
Hát, nem boldog.
Hiszen, ha magára valamit is ad,
belátja, már rég nem az a vad,
akire mohó hímek serege
csőre töltött fegyverrel vár.
Persze, lennének a bácsik, akiknek
ő is jó lenne már, de mikor a nő
még nem néni, az öregurak csoszogó
szerelmét még nem kéri.

Ott ragad hát, két kor határán, egyedül,
szemben az ócska tükörrel,
és az abban tükröződő emlékeivel,
amik erősek, kontúrosak és feszesek,
mint ő maga a fiók mélyéről
előkerült, megfakult fényképeken.

A nő, túl egy fél életen,
már csak gondolatban szárnyal,
hiszen valójában már röpképtelen,
és csupán toporog az idő kalitkájába zárva.
Se nő, se néni.
Egykori önmaga bábja.
S mivel még csak nem is angyal,
tényleg hiábavaló a szárnya.

Valahol egy áldott föld

Olykor megkeresném a világnak

azt a legeldugottabb pontját,

hol nincs keserűség, nincsen bánat,

hol az örök tavaszok a szirmukat bontják,

a helyet, hol a gond ismeretlen,

s nem féli senki sem a holnapot,

hol nincs hiba a lelkiismeretben,

s a fel se tett kérdésekre is vannak válaszok,

hol nincs se harag, se rosszindulat,

a szívekben önzés sosem üt tanyát,

az ember a legjobban önmagán mulat,

s mindenkinek jut egy jóravaló család,

egy aprócska pont a nagy térképen,

hol aki szeret, azt viszontszeretik,

ahol két bizonyság is megfér szépen,

s adnak annak, kinek sokra nem telik,

hol csak a jóságnak van rangja,

és nincs útjában senki senkinek...

valahol az égbolt, s egy áldott föld alatta,

egy világ, amit szeretnek az égiek.

(F)elhasznált karakterek

Rossz napjaimon úgy érzem,
csöndesen elhasznál az idő,
mint egynyári egy cserépben,
öreg vagyok és felejthető.

Tüdőm csupán elhasznált tér,
odabent egy gólem rostokol,
a nap minden nap véget ér,
s csak unalmas, vézna protokoll.

Tenyeremben halványulni
vélem szikár életvonalam,
vágyom a holnapot élni,
de hiába, ma is csak ma van.

A gondolat sivár remény,
nyelvem alatt elhasznált szavak,
s lám, egy kicsinyke költemény
darabjaimból még összerak.

Hajnali árnyak

Olykor, mint éppen ma reggel,
felkeresnek kedves halottjaim,
s fojtó hiányuk úgy ölel,
mint sötét, nehéz brokátbaldachin.
Szinte elfogy a levegő,
ahogy ágyam körül az árnyak állnak,
s a vákuum fejti le szememről
a ráhullott sok angyalszárnyat.

Véges végtelen

Mit csináljak majd, ha egyszer
örökre bevégzem az írást?
A rám zuhanó időt mivel üssem el?
Mi lesz a homlokom mögé szorult,
félig vajúdott versekkel?
Ami ma még az enyém,
mondd, majd hogy engedjem el?
S mi lesz a sorsa a ki nem mondott,
gyötrő gondolatnak, az éjszakák
sűrűjébe fojtott, meg nem írt
szavaknak, a csöndeknek, mik
lármáznak odabent?
 
Ha egyszer vége lesz ennek is,
hogy hihetem majd a végtelent?