Jump

Szürke pala ma a februári ég,
éjkócos a város, a virradat kancsal.
A kései hold elázott kiflivég,
a horizont kávé fáradtbarna zaccal.

Deviáns vércsepár sikoltva kering,
Penelopé-szövetét fölfejti a csönd.
A reggel szaltó, őrült bungee jumping,
ugrunk, s napra nap visszaránt az odafönt.

Pék-szerenád

Ismerlek, mint kenyérfajtákat a pék,
tudom, mikor vagy csak száraz kiflivég,
és mikor adsz élményt, mint a sós perec,
kalács készül benned, vagy épp nem szeretsz.

Te vagy a világom középpontja rég,
életem kovásza, puha menedék.
Hogy mit sütsz ki, mindig kisütöm, édes,
én vagyok a mák, te pedig a béles.

Vers és minden más

A vers néha csak terem,
újabb elmentett fájl a winchesteren.
Emlékek és fájások,
gondolatcunamik, múltáradások.
Fejfák, virágok, gyertyák,
kontyos, gömbölyű mosolyú anyókák,
színek egy spontán rajzon,
a Duna-part, a nyár és a Balaton,
arcvonás és érintés,
a lélek, a mélység és a merülés,
békesség és zűrzavar,
újjászületés és érzésravatal,
pohárban gyilkos méreg,
a vasárnap, ahogy hétfőre ébred,
indulat és bocsánat,
Attila és szavai a Mamának,
a te, meg én, meg a tél,
hogy már előre tudom, mit kérdeznél,
a mi és a nélküled,
a hirtelen lezuhanó szürkület,
rím, amihez nincs képlet…
A vers te vagy. Minden más csupán részlet.

Könnyes négyes

Öröm-gyöngy vagy bánat-óceán a könnyed,
nem mérlegelhető, egyik mégis könnyebb.
De mindkettőben ott vagy magad teljesen,
s egy gyönge percben átgördültél versemen.

Hajnali jegyzet

Rossz álom zavarta meg hajnalom,
s iszonyodva űzött át az ébredésbe,
míg az elfüggönyzött ablak mögött
tejszínné sűrült a homály tejfehére.

Tűnődtem, miféle múlt szakad fel
e rémes látomások képsorain?
Vagy holnapomról foszlik a lepel,
s mutat túl a ma apró-cseprő gondjain?

Mellettem az ágy bal oldala egy
másik álom vizén süllyed-emelkedik.
Majd az óra ismerős sikollyal
harapja át a reggel gyönge ereit.

Az Orkánerejűhöz

Itt ülök beleájulva,
bebábozódva megint a januárba.
Messze-fáj még a tavasz,
ötvenhat nap
és ötvenhat éjszakára.
Gyere, hát, te Orkánerejű,
tépd fel köd-kedvem
és az odakint
kéretlen szimbiózisát!
Vagy szédíts el,
hogy Boldogasszony haván,
mint aszteroida,
úgy zuhanjak át,
a megérkezés ezerszirmú
márciusába.
Reszket a báb alatt
a tél hiábavalósága.

A novemberhez

November, te bús tél katonája,
csak nehezíted gyöngécske szívem.
Mit tegyek örök tavaszba zárva?
Magamat lassacskán elveszítem.

Hideg pokolból jössz évről évre,
te nyájas, ártatlan képű ördög!
Betáncolsz a Holtak ünnepébe,
nyomodban az avar is nyöszörög.

Ködöt lehelsz, hogy meg ne lássalak,
de hallom kaján nevetésedet.
Egyszer elérlek, te zord árnyalak,
egyszer még térdre kényszerítelek!