Idea az odaátról

Jó lenne előre elrendezni az életemet.
Azt a majdanit, amit majd nem is lehet akkor
igazán életnek nevezni.
Amikor már nem akar velem lenni senki,
és a hátam mögött mutogatnak,
a szemüket forgatják: „tök dilis!”,
és undorodva viszik ki utánam a pisis,
jobb esetben csak pisis pelenkát.

Már most se könnyű néha ideát.
Mert nehéz annak, kit minden kísértés megkísért,
és az életet élni szereti,
mondjuk képes meghalni egy tűzforró lángosért,
mert másképpen csak vagyogat,
mint öreg nénik, akikre hetekig rá se nyitja
senki az ajtót, és már azt se tudja,
van-e valakit várni, van-e fia, lánya,
s emlékszik-e, vagy csak kitalálta
a neveket és arcokat.

Milyen jó annak, ki egyszerre csak átkerül,
és ott lesz, csak úgy hirtelen – odaát,
végelgyengülésben elalszik, kap egy jóféle sztrókot,
és könnyes búcsú nélkül lesz teljesen halott,
csak mint aki elugrott gyufáért, tudva, hogy
már többé úgyse megy haza.
Lehetne, hogy a szimpla létezéssel szemben
olykor a halálnak legyen igaza.

*E. S. Claire álnéven írtam

Kettétört éjjel

Nincsen hiábavalóbb a száraz szemmel
párnába sírt néma haragnál,
mikor álmomból riasztva úgy kelek fel,
mi volna, ha te most nem volnál.

De visz a lábam, félálomban, fél szívvel,
peremén a kettétört éjnek,
aki a Holddal zokog, a Nappal színlel,
fényes tükörben csorba lélek.

*E. S. Claire álnév alatt írtam

Túl steril

Olyan világban élünk, ahol zajvédő fal mögött,
puha síneken futnak, s nem zakatolnak
a messzeségből érkező vonatok,
s a távolságokban megbújt holnemvolt mesék elringató ritmusa
már csak kevesek számára érzékelhető kiváltság.

Túl steril és túl csöndes lett nekem ez a világ,
hol már a villamosok se csikorognak,
hol a könyöklős, ráérős gangfecsegés helyett
csak néma cset köti össze a falszomszédokat,
s ha valahol egy bátor kutya felugat a Holdra,
csendháborításért rögtön feljelentetik.

Pedig olykor ordítani lenne jó reggeltől estig,
vagy énekelni, ahogy a torkunkon kifér,
és mezőn hemperegve hallgatni,
hogy sikong alattunk százezer pipitér,
s farzsebünkbe rejtve haza vinni egy rockkoncert
száztíz decibellel zúgó eksztázisát,
vagy kiállni a legnagyobb viharba, s engedni,
hogy a természet éppen mirajtunk üvöltsön át.

De eltűntek a mindig friss, szószátyár rigók,
a Nap is lábujjhegyen jár a nyári pirkadatban,
s csak képernyőre komponált, hallgatag dallam
klaviatúrám szolid, alig hallható kopogása is.

Feltűnik, milyen hangosan tolja maga előtt a levegőt
a töltésen suhanó, láthatatlan gyorsvonat.

Egyszer el kell mondanom

Egyszer el kell mondanom, mindegy, kinek.
Az ihlet jó alkalom, s verssel fizet.

Egyszer meg kell vallanom minden hibát,
hogy ritkán és kapkodva ölellek át,
hogy az Írás hiába, hazug a szó,
a türelmes szeretet szentnek való,

hogy a jövőbe nézve megrettenek,
hogy gyáván és erőtlen fogom kezed,
és úgy érzem, elfutnék, s nem tehetem,
hát, ennyiből áll az én szeretetem,

hogy harag lakik bennem, rút és konok,
és Téged ér minden, ha vagdalkozok,
hogy fáraszt a készenlét, s dühít a kór,
hogy eltéphetetlen a köldökzsinór,

hogy ha hiszek is, nehéz, s fáj, napra nap,
hogy tudom, ki voltál, és így lássalak,
és nem bántanálak, mégis megteszem,
s mindig sikerül magam felmentenem.

Egyszer el kell mondanom, mindegy, kinek.
Az ihlet jó alkalom, s verssel fizet.

Hiúság, költő a neved

Néha még most is rá-rácsodálkozom,
hogy van könyv, amin pont az én nevem áll.
Olyan ez, mintha két ország határán
egyik lábbal itt, másikkal ott volnál.

Egyszerre vagyok kint, meg odabent is,
de nincs tévedés. Tény. Írtam egy könyvet.
Nem nagy szám, csak előbb olvastam nálad.
Ennyi a különbség köztem és közted.

A boldogság nem létezik

Nem hiszek a boldogságban,
mint konstans, dermedt állapotban.
Csak a részletekben hiszek:
egy könyvben, amit átlapoztam,

a fagyisnál a döntésben,
hogy a citrom mellé mit vegyek,
a semmiség érzésében,
mikor fölém nőnek a hegyek,

egy spontán ölelés furcsa,
mégis jóleső zavarában,
a bennem levő gyermekben,
mikor csillaghullásban álltam,

egy versben, vagy csak egy sorban,
amitől eláll a szavam is,
a Nap erejében, amikor
először megérint április,

a fiammal töltött pár-órák
felejthetetlenségében,
egy könyv meglepő súlyában,
mikor először kézbe vettem,

csak a pillanatban hiszek,
a percnyi, villanásnyi jóban.
A boldogság illúzió.
Emlék, mi olykor-olykor most van.

Két csönd között

Idén a tavasz elmossa a szavakat,
az ihlet elúszik, a gondolat szétszalad.
Május aranya viharfelhőn délibáb,
az ablakon csak sápadt alkony vérzik át.

Egy költemény a pocsolyaszín ég alatt,
két csönd között, mint elvakart seb, felfakad,
s a váratlanul rajtam ütő villanás
csak szétfröccsenő, unott eső – semmi más.