Láz

Ölelésünk, mint út vad vizeken -
tarajos hullámok csókolják a testünk.
Akár két egyéjszakás idegen,
kapkodó kezekkel, habzsolva szeretünk.

Bőrünkön örvénylik a veríték,
a vágy új és újabb medret váj magának.
Igazzá lesznek a hamis mesék
és szállni vágynak a megszaggatott szárnyak.

Ereinkben tajtékot vet a tűz,
ahogy egymásba ránt a lázas akarat,
s mikor a nyugvás végül partra űz,
megleljük az égre kiáltott szavakat.

Októberi hajnal, valahol Budapesten

Budapest fölött elnyúlik az október,
s acélhideg hajnalt önt szét a városon.
A horizonton vér folyik és cinóber,
ahogy a ma az éjszakából átoson.

Néptelen utakon eszmél a virradat,
egy korai busz fel-feltépi a csendet.
A reggel kifosztja a gazdag álmokat...
egy kapuban a postás hosszasan csenget.

Vad szél borzolja a hajadonfőtt tetőt,
foghíjas cserepei közt fel-felnyüszít,
majd megtorpan a sarkig tárt ajtó előtt -
a postás odabent épp gyászhírt kézbesít.

Félúton

Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg "valahonnan" "bárhova" jutok,
valami jót mindig magammal viszek.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.

Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.

Egy falatnyi kenyér

Egy falat kenyér, mondd, mennyit ér?
Ér annyit, mint néhány cseppnyi vér?
Vagy a forint, mi zsebedben ring,
netán rajtad a széthordott ing?

Ha éhség űzne, vinne bűnbe,
egy falat kenyér, mondd, mit érne?
S más ha kérne, mi lenne ára?
Néznéd-e, hogy bolond vagy árva?

Vagy csak adnál, kenyered szegve,
két kezed, mint az élet lenne,
s ha nem jutna neked se vekni,
tudnál-e, mondd, ugyanúgy kérni?

Forró kovász bennem a bánat,
az a harag, az a gyalázat,
ha lehajtja fejét a szégyen,
túlélve, kegyelemkenyéren.

A föld felé

Augusztusban, mikor enyhülnek az éjek, 
csillagok hozzák az álmaink elénk. 
Zuhannak, majd mikor szívünkig elérnek, 
gyönyörű fényük a távolságba ég. 

Ha szökik egy levél, követi a másik, 
sárgára aszalva csillámló nyarunk. 
Látod, minden szépség a föld felé vágyik, 
mi mégis folyton az égre bámulunk.

Őszi ecsetvonás

Rozsdabarna keretben napszítta, régi vászon.
Fújom a port s lám, ellebben egy nyáresti álom.
Az üveg mögött elfolyik a vérnarancs alkony,
s az ájult égboltba döf a büszke templomtorony.
A megsárgult paszpartun a fény picinyt elidőz,
lobban, majd kialszik, mint tél előtt a röpke ősz.

Őszi tárlat teremről teremre

Impresszionizmus

Szőlőtőkék közt szőkén suhan át
ezüst párába bújva az őszi nap,
s mint lány, ha megrázza loknis haját,
fény öleli át a kéklő dombokat.


Romantika

Ma még bíbort lángolnak az őszi hegyek,
feszes szőlőszemektől duzzad a tőke,
de a reggelek már hűs ködöt lehelnek,
s télire gyűlik a tanyákon a rőzse.


Szecesszió

Fáradt fénnyel feszül a múlás tájra,
rozsdás rongy csak a bokrok rőt ruhája.
A mólón mélán mereng az alkonyi kék,
csordul a csend, csillámot vet a tóvidék.


Szimbolizmus

Az október ónharangként borul fölém,
s megkondítja bennem a kegyetlen múlást.
Temetőbe hajtat kedvem a múlt ködén,
fáradt lova hátán éjfekete palást.


Szürrealizmus

Tág pupillákkal bámul rám egy tál szőlő,
bensőmben az október gránátként remeg.
Az égkék tapétán felbukkan egy felhő,
s csöndesen elvérzik a nappalim felett.