Amikor megöregszem

 
Megbocsátom neked én, hogy elhagytál,
megbocsátom neked azt, hogy nem vagy már,
megbocsátom én a hűtlenségedet,
hogy tán éppen két szép angyal szeretget.
 
Megbocsátom neked én a magányom,
hogy nem fontos semmi már e világon,
megbocsátom azt, hogy nem vagy már társam,
hogy mást ígértél, s azt hiába vártam.
 
De nem bocsátom meg, hogy nem jössz velem,
s nem leszel itt, amikor megöregszem,
hogy együtt nem leszünk a „két kisöreg”,
kit megmosolyognak majd az emberek.
 
Nem bocsátom meg, hogy hófehér hajam
nem te fésülöd, ha csupa kócba van,
és ha botladozom majd, te nem leszel ott,
nem te adsz kezembe faragott botot,
 
nem etetsz, nem itatsz, ha gyönge leszek,
nem lesz hűs kezed, ha homlokom meleg,
nem bocsátom meg azt, hogy nem jössz velem,
s nem leszel itt, amikor megöregszem.