Elvonul

Viharfelhőn üldögélek,
nézem a várost alattam.
Idefent sok tiszta lélek,
mi rossz, azt odalent hagytam.
 
Összepacsizok a Nappal,
hagyom még játszani kicsit,
egy szélkölyök körbenyargal,
odébb meg nyílik a zsilip,
 
és ömleni kezd az eső,
az utca futásnak ered,
piros lesz minden háztető,
és örülök, mint egy gyerek,
 
hisz nyílnak a színes ernyők,
egyszerre szép lesz a város,
foszlik a szürke, a fáradt,
a zápor mindenkit átmos.
 
Gondokat sodor el a szél,
bánatot old a fergeteg,
vállamon angyal üldögél,
akivel összenevetek,
 
hiszen az élet rendbe' van,
tényleg kék odafent az ég.
Már nem félek a viharban.
Elvonul - s ez több, mint elég.