Pocsékba
megy az idő.
Minden
idő, amit nem kedvvel töltesz,
amitől
a valami egyszer csak végre több lesz,
amitől
szimpla porhüvelyed helyébe
legigazibb
önmagad lépteted,
amitől
a puszta létezésből
eljutsz
addig, hogy élsz.
Addig
csak herdálod a nyolctól négyig időt
a
ketrecként köréd szorult négy
dögunalmas
fal között, hova egy
döntésed
valamikor belökött, mert hát,
nemcsak
élni, de megélni kell.
Valamiből
valahogy.
Pazarolsz,
tékozolsz, fecsérelsz.
Hacsak
huszonnégy órában nem azt teszed,
amire
szíved szerint az életed rendeltetett.
Vajon
hány másodperc,
mennyi
óra és hány ezer nap hullt
a
hiábavalóság kútjába?
Hiába
nézel a semmibe utána,
a
napjaidból elcsorgott időt
vissza
már nem merheted.
Nézd
őt: épp verset ír.
Az
fát ültet, erdőnek valót.
Semmiből
létrehoz, teremt,
megjavítja,
ami tönkrement,
gyermeknek
dúdol altatót.
Magot
vet, komponál, szeretkezik,
megfejti
titkát a feketelyukaknak.
Mindeközben
téged a Nagy Gépezetben
az év legfényesebb csavarjává avatnak,
s munkád elismeréseként
kijelölik végső nyughelyed két csinos,
indigókék dosszié között.
az év legfényesebb csavarjává avatnak,
s munkád elismeréseként
kijelölik végső nyughelyed két csinos,
indigókék dosszié között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése