Mint vészjósló, szürkéskék madarak,
felhők köröznek a város felett,
szárnyaik közt vad vihart tartanak
s csőrükkel szaggatják fel az eget.
Esők jönnek, s a fák sziromkönnyét
buzgón nyeli az éhes kanális,
jobbról verőfény - amott éjsötét,
a tavasz voltaképp rém banális.
Ugyanaz a szél jár körbe-körbe,
mit már számtalan költőcske megírt,
mindig bolond és ugyanúgy röpke -
mégis, valahogy rendre felderít.
Mert még a nyár is messzinek tetszik,
és lehet toporogni a mában,
húzni az időt, addig-ameddig,
megfékezni, ami zabolátlan.
Én ráérek. S elnézem az eget,
a százszorszépeket és az esőt.
Te fuss. Én megfejtem, mit rejteget
a tegnapután és holnapelőtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése