Átálmodom magam

Hegyomlás szavak zuhannak rám,
összetört lelkem sebeit nyalogatja.
Nyüszítve álmodom a földre a Holdat.
Fénye hideg, de palástjával óvón betakargat.
Rideg, távoli szirtről tekint rám a jövő.
Csak délibáb volt, mit kéklő hegyek
ölelte azúr tengerszemnek néztem.
Magamba bújnék vádló tekinteted elől,
hogy ne lássam boldogtalan
tükörképem szemed íriszében.
Messze futnék a mából.
Suhogó szavaid zápora alatt
elültetném a földbe magamat,
s egy másik időben tán kedvedre
nőnék tökéletesre, mint a rózsa,
mely nemesebb tőről fakadt.
Hiába lázadok hibáim ellen,
jönnek velem, mint undok tövisek.
Átálmodom magam egy valótlan világba,
ott talán még neked is jó lehetek.