Megvirrad

Sose lesz könnyebb,
engedd a könnyed,
szaladjon,
 
ha összetörtek,
engedd a szíved,
szakadjon.
 
A hiány átjár,
rosszabb a vártnál,
végtelen,
 
hiába szállnál,
minden oly sivár,
fénytelen.
 
Hallgasd a csöndet,
hogy csörömpölnek
sóhajok,
 
sokan körötted,
mégis gyötörnek
tegnapok.
 
Emléke fölött,
holló körözött,
s kibírtad,
 
sírd el a jövőt,
az el nem jövőt,
s megvirrad.

Porcelánlakodalom

Egy húszéves rózsacsokor,

se illata, se színe már,

e nap emlékedhez sodor:

kis esküvő, pezsgőspohár.

 

Két húszéves, fényes igen,

körben család és barátok,

csöpp ötévesünk édesen

és szájtátva nézett ránk ott.

 

Húsz év - mondd, hová lett vajon?

S hogy ünneplek most nélküled?

Húszéves csokor a polcomon,

megfakult emlék-szédület.

 

Rád gondolok -  s az életre.

Arra mondtunk igent aznap.

Az a nap mára dérlepte,

s tort ülnek rajta a varjak.

 

Bár te angyalokkal játszol,

s halott rózsáim feketék,

a szívem húsz évet gyászol,

én ma is igent mondanék.

Észrevétlen

Őszre készültem, s a tél fogadott,

mikor ajtómon hanyagul kiléptem,

s magamra kapva a ködkabátot,

elbújtam a szürkeség vizében. 

Rám szitálta kedvét a november, 

eltűntem, míg a sarokig értem.

Nem látott senki, úgy indultam el,

akár az ősz, olyan észrevétlen.

Mondják, éjjel sarki fény derengett,

tán ez okozta álmatlan álmom,

most léptem se veri fel a csendet,

míg ködbe ájult utamat járom.

Csak bolyongok, mint késői levél,

álmosan hullok bele a télbe,

de közben hallom, ahogy földet ér

végre bennem egy vers csörömpölve.

Emléked telében

Ma két éve, hogy megírtam a búcsúversed,

immár hétszázharmincegy napomból hiányzol.

Elvitted magaddal belőlem a szerelmet.

Nyár van, és szívemet belepi egy hózápor.

Negyven

Összeállt a puzzle, negyven év az asztalon,

negyvenórákban mérve rács ez vagy keret?

Hiszem, hogy az élet egyszeri alkalom.

Nyakon ragadom, mert tettem már eleget.

Nekem kinyílik, ami neked bezárul,

nekem kezdődik, ami nálad véget ér,

előre nézek, lehet bármi leghátul,

tág ez a világ, s annyi minden belefér.

Engem tanítottak "unatkozni" régen,

feltalálom magamat, nem kell itiner,

nem aggaszt a négy fal se nyáron, se télen,

hogyha bennem nap süt és veréb csivitel.

Neked bezárul, ami nekem kinyílik,

neked az a vég, mi énnekem a kezdet,

lehet bármi hátul, én előre nézek,

te épp befejezed, én meg belekezdek.

Van még tervem elég, kábé negyven évre,

ne aggódj miattam, valahogy elleszek,

hosszú egy nap, van eleje, közepe, vége,

és még nem írtam meg a legjobb versemet.

Insomnia

 

Víg napjaimra nehéz esték borulnak,
hiszen mindig hiányoddal takarózom,
és bármennyi is az önfeledt pillanat,
éjjelente futok sötét folyosókon,
órákon át, hátha kifáradok végre,
s magához ölel valami békés álom,
vagy csak beleájulok az emlékedbe,
míg a faliórán fél kettő vagy három.
 
Keveset, éberen s nyugtalanul alszom,
akár a félénk és óvatos szarvasok,
megébredek, hogyha a kutyákat hallom,
s rémes álmokra inkább tévét kapcsolok.
Szorongok, hisz rögvest rám kopog a holnap,
túl az éjen, de még innen a hajnalon,
vergődöm, küzdök mint ki csapdába ragadt.
S nem vagy itt, hogy elaltass. Magam ringatom.

A költő és az idő

 
A költőn nem fog az idő,
hogyha akar, a múltba visszalép,
emlékek közt botladozva
nem rémíti meg semmi szakadék.
 
Kipárnázták rég a rímek,
felbuzgó sebeit strófák óvják,
ha gyötrelembe zuhanna,
csak írna róla egy újabb ódát.
 
A költők nem öregszenek,
hiszen vers csorog az ereikben.
Írnak, s vérátömlesztésként
újjászületnek hetedíziglen.