Szökevény karácsony

Lám, hiába szorítottam magamhoz,
karjaim közül idén is elillant
az ünnep. A holnap csörgő szarkái
máris vállamra ültek, és zajgásuk
lassan felébreszti bennem az új év
szendergő napjait. A fán a csúcsdísz
már csálé kicsit, mintha azt üzenné:
menne, s maradna; és az ágak közé
simult, cifra angyalhaj ezüstjét is
megszelídíti a kihunyó gyertyaláng.
 
Lám, hiába szorítottam magamhoz,
az ünnep idén is megszökött. Pedig
de jó volt elsimulni két, jó meleg
tenyere között, s belefeledkezni
családba, a sütemény illatába;
csak bámulni fel a fára, akár a
gyermekek. De apránként az összes
tűlevél elpereg, polcra kerül az
óév, s a meghitt perceket nem őrzi,
csupán néhány csepp borostyánszín gyanta.

Mintha vihar jönne

Ma jó volna kicsit messze menni
- nem örökre, elég egy kiskabát -,
csak pár üres órát zsebre tenni,
s úgy futni járatlan utakon át.

Elveszni, mint kit nem is keresnek,
csak áttűnni titkon, mint őszbe a nyár.
Csuklómon - tik-tak - vernek a percek,
indulnom kéne, mert valami vár.
 
Ma közel a távol, megérintem,
s lábamhoz ülnek sosem járt helyek,
egyikük máris fogja a kezem,
lehet, egy pár napra vele megyek.
 
Hívnak a messzik, a holnemvoltak,
ma zavar a máskor jól eső csönd,
még ma jöjjön el hozzám a holnap,
kicsi és szűkös most nekem a Föld.
 
Ma olyan, mintha nagy vihar jönne,
vajúdó ég alatt rohan a szél.
Kitárt karokkal állok elébe,
vigyen el messze - ha hazakísér.

Időjós

Akár időjós, figyelem az eget,
jön-e nekem-kedvező, vad vihar.
A távol fekete felhőket terelget,
céda Napom hol be-, hol kitakar.

Elúsznak fejem felett az orkánok,
csak csöndes eső áztatja ruhám,
pedig én egyre jégverésre várok,
s hogy villámok ezre csapjon le rám.
 
Mosson a földbe haragja az égnek,
száz felbőszült ciklon szakítson szét!
Tán felmagzik bennem újra az ének,
s hoz még virágot e kiszáradt rét.

Gondolataszály

Lassan visszasírom színeit az ősznek,
mert megihlettek, mint tájfestőt az őzek,
ahogy a tisztáson riadtan megállnak,
majd elnyelik őket az erdei árnyak.

És évről évre szóra bírtak a telek,
a magamra húzott, didergő reggelek,
s a decemberi éj kútmély sötétkékjét
láthatatlan lények verssorokra tépték.
 
Most nyár jön, forró és gondolataszályos,
bilincsbe ver, akár levegőt a város,
s a hajnali szél hűvöse hordja szerteszét
százszor megírt mondatok ördögszekerét.

Túlragozott négy sor

Én már nem lehetek meztelenebb ennél -
az évek során csontig vetkőztem Neked.
Hogyha olykor puhán két karodba vennél,
tán fel is sebezném elfelejtett kezed.

Elfelejtett kezed tán fel is sebezném,
hogyha két karodba vennél olykor puhán.
Vetkőztem Neked - csontig - az évek során,
meztelenebb ennél már nem lehetek én.

Két karodba hogyha puhán vennél olykor,
fel is sebezném tán kezed. Elfelejtett!
Csontig az évek során Neked vetkőztem.
Ennél én már nem lehetek meztelenebb.

Hiábavaló vers

Ki kéne írnom magamból a csöndet,
a garatomban fuldokló szavakat,
azt a csöndet, ahogy csak a vers hallgat.
Profi gyilkos - lassan, hangtalan öl meg.

Mint az adagolt arzén, észrevétlen,
fájni se fáj, csak apránként felzabál.
Minden szószegett nap újabb kis halál.
Csitt! Úgyse hiszek semmi érvelésben.

Parfümcsinálók

Parfümteremtők, balgák, dobjátok el
a gonddal tervezett, csinos fiolákat!
Ha éreznétek, ahogy az orgona-
illat nekidől házunk oldalának,
vagy hogy az alkonyat összes fűszere
mint furakszik be az ablakréseken,
s titkon, megzavarva fontos dolgaim,
nyakamba csókol vad-szenvedélyesen!

Parfümcsinálók, ha bírnátok a kert
meg-megújuló misztériumát,
ha tudnátok, milyen, ha zihál a fű,
és kivirulnak a bájos violák,
.. ha ismernétek az est aromáját,
vagy az éjbe szálló buja földszagot...!
...Tán üvegbe zárnátok a nyarat is,
ha engedném, hogy mindent ellopjatok.